Imádom a levendulát és ezzel szerintem nem vagyok egyedül, hiszen látva, hogy hol mindenütt találkozunk vele, bizton állíthatom, hogy az utóbbi években hihetetlen népszerűségre tett szert.
Ebben része lehet a mediterrán életérzésnek, amit a legegyszerűbb levendula képében hazahozni, és ezzel együtt tényleg nagyon hálás, amolyan városi növény. Nincsenek igazán kártevői, hirtelen felbukkanó titokzatos betegségei, áttelel (az angol fajta!) nyáron szereti a sanyargatást, a forróságot és mindezt ráadásul gyönyörű, lila virágpompával hálája meg. Szóval igazi belevaló, remek kis növény!
Nem beszélve arról, hogy a kreatív emberi elme a fagyitól, a macaron-on, a limonádén és szörpön át egészen a zseléig mindenfélét kitalált már belőle, nem elfeledkezve persze az eddig is létező illóolajról, kozmetikumokról és a jó alvást segítő kispárna bélésről.
Én mégis a legjobban nézni szeretem, amikor végtelen sorokban sorakoznak az ezüst- lila gömbök, és varázslatos színben pompázik tőlük egész Tihany vagy kicsiben a saját kertem. Szinte vérzik a szívem, amikor be kell/akarom??? gyűjteni a virágokat. Pedig köszönhetően a nagy melegnek, ennek már el is érkezett az ideje.
A levendula virágát akkor kell ugyanis gyűjteni, amikor a kis lila gömböcskék (bimbók) éppen hogy elkezdenek kipattanni, esetleg néhány már virágzásban is van, de nem nyílott még ki teljesen. Ekkor a legnagyobb a virágok illó olaj tartalma és ha túl későn gyűjtjük be, akkor ez nemcsak, hogy csökken, de a szárításnál (sőt már a szedésnél) a virágok könnyedén leperegnek a növény száráról. Megszakad az ember szíve, amikor elkezdi nyírni a csodásan illatozó lila felhőket, amelyeken ráadásul éppen ilyenkor serénykednek a pillangók és méhek.
Én a saját kertemben kifejlesztettem egy levendula szedő módszert, amivel a jut is, marad is (a méheknek és a lepkéknek) elvét követem. Első nekifutásra a virágoknak csak egy részét vágom le, nem nyírom egy mozdulattal kopaszra az egész bokrot. Inkább szálanként, kisebb csokronként haladok és azokat a virágokat, amik még nem érték el a nyílás legoptimálisabb fokát, inkább meghagyom.
Ez lesz a méhek része, és a pillangóké és persze nem utolsó sorban a virágzó kert látványáé, hogy továbbra is gyönyörködhessem bennük, amikor kinyílnak.
Később, amikor elvirágzott a levendula, levágom a megmaradt virágszárakat is és egyúttal finoman visszavágom, formára igazítom a növényt. Tapasztalataim szerint ezt érdemesebb inkább még a nyáron elvégezni, mint ősszel vagy tavasszal csattogó metszőollóval nekiesni az esetlegesen már túlságosan is elburjánzott növénynek. A levendula, mint afféle mediterrán félcserje, fás szárat növeszt és kezdő kertész tulajdonosa sokszor ezt csak akkor veszi ezt észre, amikor már túl magasra nyúlt és a széltől vagy más természeti erőtől az addig szép tömött bokor hirtelen szétdőlt, szétesett. Ekkor jön a metszőolló, és a “formára igazítás” aminek a leggyakoribb eredménye, hogy a levendulánk nem tudja megszokni az új fazont, hamarosan kiszárad és elpusztul.
A titok, hogy a levendula megszelídítését időben kell megkezdeni és csak a zöld, lágy hajtásait visszavágni (azt is csak finoman!). Az elfásodott ágait nem szabad visszavágni, mert azt nem fogja kiheverni.
Még egyet tehetünk az érdekében, hogy már a telepítésnél, ha szép gömböcskéket szeretnénk látni később a kertünkben, akkor megfelelő (kb. 1 méteres) távolságra telepítjük őket egymástól, még ha kezdetben gyámoltalannak látszó kis növények is, mert egy-két éven belül megnőnek és ha túl közel vannak egymáshoz, akkor össze fognak préselődni.
Egy szó mint száz szeressük és élvezzük a levendulát és gondoljunk a pillangókra és a méhekre is!
Orsolya Hoffmann
www.varosifarm.blogspot.hu
